LOADING CLOSE

Klimax alatt az élet

Jazz meg Az énekelte találóan:
„Elmúlsz húsz és elmúlsz negyven, elmúlsz lassan, szépen és csendben.”

Tényleg így van ez?
Mikor a dalt először hallottam sok évvel ezelőtt, már akkor fogalmazódott bennem a makacs ellenállás, hogy velem ez másként lesz.

Persze akkor még elképzelésem sem volt arról, hogy mi is vár egy nőre, ha a fent emlegetett negyvenet elkongatják a feje felett.

Jól emlékszem az első kijózanító sokkra.

Autóban ültem egy kora nyári délutánon. A Budapest környéki agglomerációs település megközelítése a „mission impossible” érzést keltette bennem, hiszen akkor már több mint egy órája a dugóban ültem. Hirtelen pokoli hőséget éreztem. Naivságomra jellemzően az autó klímájának meghibásodására kezdtem gyanakodni, de mivel az hideg levegőt fújt az utastérbe én viszont mégis megfőni készültem a belső forróságtól, kénytelen voltam elgondolkodni.

Ez már az?!
Hiszen csak 42 vagyok.
De „az” volt.
Az első hőhullám.

Nem mondom, hogy jól esett a felismerés, de elfogadtam. Ez, csak a kezdet volt. Az egyéb, tankönyvek által is megírt változó kori tünetek hegyomlásként öntöttek el. Nem voltam felkészülve erre. Hőhullámok nappal, hőhullámok éjjel, melyek még álmodból is felzavarnak. Akadozó ciklus, aggódó nőgyógyász, félelem a megöregedéstől, libidó csökkenés…

Kétségbe esetten az interneten lógtam, hogy de most azonnal valami egyedül üdvözítő megoldást találjak az összes problémámra. Ilyen módszert azonban nem találtam. Széles a skálája a „bizonyítottan hatékony” és „nem bizonyítottan hatékony” módszereknek, melyek segíteni hivatottak fent nevezett állapot túlélésében, de a tonna információ csak még jobban összezavart.

Az összeomlás szélén álltam, mikor egyik hajnalban a kávémat kortyoltam magányosan a konyhában. Apai nagyanyám jutott eszembe. A halála előtt sokat beszélgettünk. Az ágya szélére ültetett és azt mondta: „figyelj mert később már nem tudom elmondani” és én figyeltem. Azt mondta, hogy az első és legfontosabb szabály, hogy „ne ess pánikba”.

„Ne ess pánikba.”

Ismételgettem magamban mami szavait. Nem tudom mi történt, de ott és akkor összeszedtem magam. Tudatosodott bennem szintén nagyanyám bölcsessége, miszerint a klimax nem betegség és mivel az elmúlt néhány évezredben már túlélték páran ezt az állapotot, talán nekem is sikerülhet. A tudat, hogy nem vagyok egyedül a kérdéskörrel, valahogy megnyugtatott. Listát kezdtem írni a tüneteimről. Kiderült, hogy nem is hozom az összes kellemetlenséget, amit lehetne.

Leírtam, hogy mi a legkellemetlenebb számomra és először ennek enyhítésére kerestem megoldást.

További titkolózás helyett nyíltan beszélni kezdtem férjemmel testem, lelkem változásairól. Segítséget ajánlott, nem hagyott magamra.

Világéletemben sportoltam, de a változó kor kezdete előtti években ez valahogy kevesebb hangsúlyt kapott az életemben. Ezen is változtattam.

Heti három, de inkább négy alkalommal futottam, úsztam, vagy ami éppen jött. Azóta, ha bárki kérdezi, köszönöm, jól vagyok.

Mi a titok nyitja? Az, hogy nincs titok.

Tegyél magadért és merd bevonni a megoldásba azt az embert, akivel megosztod az életed. Várhatod, hogy kitalálja, hogy támogatásra szorulsz, nem biztos, hogy sikerülni fog neki, de ezért már csak magadat okolhatod majd…